Szörnyen lassan telnek a napok, még úgy is, ha tanulok. Pedig eddig akkor valahogy repült az idő és sosem volt időm másra. Most lenne időm másra, de annyira nincsen életkedvem semmihez. Csak beszélgetek egész nap. A szüleim már kérdőn néznek rám, lassan azt hiszik szerintem, hogy depressziós lettem. Tegnap délelőtt nem voltak itthon, délután készülődtek, mert este székelytalálkozó volt. Mehettem volna. Ma elmentek nagy bevásárlásra, amit sosem hagyok ki... mehettem volna. Most sincsenek itthon, elmentek vacsizni egyik családhoz, akik székelyek... szintén mehettem volna. Az egész hétvégémet a szobámban töltöttem, álmodoztam... beszélgettem... persze csak egy valakivel, mert máshoz nem volt kedvem. Tegnapelőtt éjjel valami borzasztó álmom volt, ilyet még sosem álmodtam... lényegtelen, hogy mit, de szörnyű volt, és nem akarom soha, de soha hogy megtörténjen!

Nemtudom, hogy a barátaimnak mennyire tűnt fel, hogy így magamba zárkóztam, igyekszem nem kimutatni... de ma elgondolkodtam, és még fel sem fogtam a sulit és azt, hogy itt vagyok... folyton Erdélyről ábrándozok, a legszebb nyári pillanatokról, és RÓLA. Szörnyű amikor a valóság visszaránt a földre. Nem akarom... hiányzik, és néha úgy érzem,hogy megbolondulok, de egyszer sem inogtam meg eddig, szeretem és ő is szeret... csak nehéz, nagyon. 

Már úgy is rég raktam be számokat, ma kettőt is fogok...

egyet Szilvinek, a másikat pedig azért mert nyugis