Komoly lelki próbán vagyok túl. Nem úgy képzeltem el az első komolyabb összezörrenést, hogy neten keresztül, és nem tudom, hogy hogyan hozhatnám helyre. De sikerült... bár még mindig tudnék sírni. Szerencse, hogy itt volt Orsi, és szegénykémnek pattoghattam... de végre szent a béke, megbeszéltük, és többet nem szeretnék ilyet, nem szeretném megbántani, mert annál rosszabb nincs, amikor véletlenül bántom meg. 

Úgy volt, hogy megyünk ma velencére is, de ha apunak nincs kedve menni valahová, akkor oda nem is megyünk. Így punnyadtam egész nap, hála Gábornak, aki csak úgy beugrott, és kiveséztünk mindent. Közbe belenézett a gépem állapotába is... aztán kicsit helyrepofozta. Meséltem neki Erdélyről, és miután végighallgatott, levonta a következtetést: "hallod... neked itt nem jó... ha városban laknál, oké... de k**vagyorsan el fogsz innen pucolni ha lesz rá lehetőséged...". Hát ki tudja. Lehet. Aztán lelépett, segítettem picit anyunak, és MEGINT vendégek jöttek. 

Hihetetlenek a megérzéseim... visszatérve a vitázásra. Éreztem egész nap, de nem mondta el, hogy mi a baja... aztán mégis... és most annyira jó beszélgetni! Iszonyúan szeretem, és ez nagyon jó érzés, mert tudom, hogy Ő is. És egy dicséretre méltó felszólalás:

Én nem fogom játszani itt a hős szerelmest (h nehogy ide menj vagy nehogy azt csináld vagy nehogy meg csalj vagy nehogy így vagy úgy)szerintem el tudod dönteni, h mi jó és mi rossz neked vagy nekünk. Én nem leszek egy szűk agyú állat, mint néhány haverom. Ennyi az egész.:)