Így nevezném általánosságban az itthon zajló érzelmi életet. A szüleim  valahogy fantasztikusan ráéreznek ennek az alkalmazására... sajnos én is képes vagyok rá. Meg Gellért is... de rohadt jó érzés, amikor 2 hónapja először próbálok értelmesen kommunikálni az öcsémmel, és akkor is én érzem magam szarul... Sajnálom szegényt, mert mindenki cseszteti, de kiharcolja. Mert amikor el van tiltva a géptől, simán odaül és leszarja a világot... és annyit mond, hogy "bocsika". Érdekes, hogy anyut nem zavarja a gyereke neveletlensége, ezért egy magánszámként leültem beszélgetni tesóval... csak az a baj, hogy nem tűröm, ha pofátlankodnak velem, és annyira felhúztam most is magam, hogy kezdtem a lelki terrort... szerencsére én, nem úgy mint a szüleim, 5 perc után észrevettem, és áttértem a szép beszédre... anyu persze ekkor kellett belépjen és kiosszon, hogy nevelés az ő feladata, ne szóljak bele, mert nincs jogom. Én nem neveltem... csak beszélgettem... kérdeztem és választ vártam... de már ezt se szabad csináljam. 

Amúgy ez a hetem gyorsan elment, persze miközben telt, iszonyatosan lassúnak tűnt. Csak mert van mit várni. Mostmár totál hulla vagyok, de mikor lefeküdnék mindig van egy újabb és újabb dolgom... már kicsit sok, és tényleg csak az a tudat éltet, hogy 3 hét múlva ilyenkor...<3... 

A hetemet "bearanyozta" a drága egyetlen világfájdalmas bunkó. Sajnálom őt valahol... hogy tudja így elszúrni az életét? Dehát valakinek hülyének is kell lenni...

Napról napra jobban szeretem... napról napra nehezebb... de ez a szép az egészben, hogy van amiért küzdeni:) van amit tervezgetni. És az a hihetetlen, hogy minden nap tud újat mondani, amivel levesz a lábamról:) Szeretlek!