Most kedvem támadt hosszan írni... Csak mert Orsi tanul, és hogy addig is csöndben legyek. Ki is találta, hogy miről lehet hosszan írni: milyen dolgok történtek az életemben, amik nagy hatással voltak rám... ergo mitől változtam meg... ennyire.
Gondolkodni kell... nem is sokat. Kis élettörténetemben az első törés 5 évesen volt. Akkor költöztünk végleg Magyarországra. Amire emlékszem azelőttről, az nem túl sok. De az azutánra tisztán. Amikor anyu beíratott oviba, és sírva keltem föl, hogy én márpedig nem akarok menni sehová. Aztán elég kedvesek voltak a kiscsajok az oviban... csak azt nem tudtam felfogni, hogy miért neveznek butának, ha azt mondtam: "főzzünk játékból pityókalevest!" Nem érthették, miért is érthették volna. Aztán suli, és amikor megtudtam, hogy iskolába mehetek, sírtam az oviban. A suli első napján kaptunk egy órarendet és egy ceruzát, és azt hittem, hogy nekem most írnom kell, és nemtudok, és anyu sem volt az 1 méteres körzetemben, hanem hátul állt... persze sírtam. Az alsós barátnőm másodikban azt mondta, hogy neki más barátnő kell. Egyik fiúnak sem tetszettem, önbizalomhiány volt bőven. Ötödikben sulit váltottam, akkor már nagy voltam, és tisztán emlékszem mindenre. Tesiórán engem választottak a csapatba utoljára, én voltam a: "ha nincs más, akkor jöhet" posztot betöltő diák. Ötödik végén a srác, akibe szerelmes voltam, azt mondta, hogy tetszek neki... így utólag, neki mindenki tetszett aki lány volt. Hatodikban már kéziztem, és az nagyon jó volt. Persze barátnőm egyse. Meccsek, érmek, sosem játszottam. Hetedikben jött az áttörés, amikor egy új lány jött hozzánk. Első nap már nagydumás volt, mindenki vele akart beszélgetni. Egyszer odahívott a ofő mindkettőnket, hogy ismerjük-e egymást. Mondtuk: nem nagyon, max kézimeccseken láttuk egymást. Közölte, hogy egy helyen születtünk. Annyira meglepődtünk, hogy hihetetlen. Aztán legjobb barátnők lettünk. Népszerű lány, mindenkinek tetszett, nagyon értelmes és órákig tud beszélni:). Így oldódtam mellette... amíg énis elkezdtem tetszeni a fiúknak. Aztán jött egy kis szakadék a barátságunkban, egyszerűen megunt. Nagyon rossz volt, eltelt a hetedik. Nyolcadikban már keményen kéziztünk, megbeszéltük a dolgot, újra lett barátnőm. Elkezdtünk járni egyesületbe kézizni, az volt a mindenünk, rohamosan fejlődtük, nyolcadikban sulis meccseket végigjátszottuk, mérhetetlenül nagy hírnevünk lett (nekem is), és akkor már az önbizalmam is kezdett helyreállni. Még ebben az évben külsőleg is változtam, kihoztam a maxot magamból. Nyolcadik nyarán újabb törés... miattam... megint összevesztünk, de én voltam a hibás. Továbbra is együtt kéziztünk, végleg megbántuk hogy ennyiszer összezörrentünk. Aztán kilencedik. Nem volt ott Szilvi... egyedül kellett magabiztosnak tűnnöm. Sikerült, ego a magasban szárnyalt, körülvettek mindig az emberek, mert elmondásuk szerint a mosolygásommal odavonzottam őket. A következő esemény, ami (szerintem végleg) ilyenné formált mint most, az egy teljesen új barátnő: Orsi. Kilencedik októberétől vagyunk legeslegjobb barátnők. Ő is változott mellettem, énis mellette. Ő a kis agresszivitását szinte!! legyőzte, én meg a lazaságomba egy kis komolyságot ültettem. Elég sokat tapasztaltam fiúk terén is ezalatt. Neki csak egy van, akivel nagyon boldogok. A szerepünk, amit játszunk, olyaqn mint a sablonos amcsi filmekben: Orsi a bölcs, aki totál szerelmes már majdnem 2 éve, Laci az egyedüli teljesen odaadó férfi, és én... a zűrös barátnő, akinek soha semmi nem elég jó, és mindig újabb sráccal jelenik meg az oldalán. Az én szerepemet unom. Volt egy komolyabbnak tűnő kapcsolatom, amiben a lehető legnagyobb hibát követtem el. De szerelmes voltam... azthiszem. És visszaélt vele. De én beadtam a derekam, és most jövök rá, hogy lehetett volna másképpen is. Mindegy... tapasztalat. Mostmár a sok pasizűr (összeszámoltuk, hogy mennyi, áááá) és a barátnős dolgok nagyon befolyásoltak. Nem bánom, lúzer kiscsajból végre valamennyire elismert és elégedett lány lett... köszi
