Tegnap partiztunk, mégpedig 18-asat. Orsit és a két unokatesóját ünnepeltük... de azért inkább Orsit. Jó buli volt:D. Volt ott minden, evészet, ivászat, pipa, tánc, lelkizés, német srác női vécében való hányásának hallgatása, eső... és még rengeteg minden:). Örültem annak, hogy a társaság iszonyat jó volt, Orsi pedig nagyon jól érezte magát... én pedig betartottam amit megígértem... amit ígéret nélkül is betartottam volna, de így jobban esett:) és hogy ezért is büszke rám:)
Csak először egy, aztán két dolog árnyékolta be a kedvem... mindkettőről éreztem, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik és egyáltalán nem lesz jó. A megérzéseimtől már gyakorlatilag rettegek. Tegnap ugyanis egész nap éreztem, hogy valami nincs rendben Vele, aztán kiderült, hogy tényleg nem volt minden rendben... amikor szeretsz valakit, és tök nyugis minden, kezded megszokni a távolságot, érzed, hogy teljes a harmónia köztetek, igaz hogy érzékenyebben érint minden más, de boldog vagy... és egy pillanat töredéke alatt elveszítheted ŐT, aki fényt vitt az életedbe... önhibáján kívül... más akaratából... visszafordíthatatlanul. Mert valaki öngyilkos akart lenni, és éppen ő kocsiját vette célpontul... legalább az önjelölt célja sikerült... de NEKI nem lett semmi baja szerencsére. Ép. És nem veszítettem el. És ilyenkor, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám, nem lehetek ott. Újra és újra rádöbbenek, hogy mennyire szeretem, és nem tudnám elképzelni nélküle... és mégjobban féltem mint eddig...
A másik pedig... tudom, hogy nem szólhatok bele, és nem is akarok! És soha nem fogom azt mondani, hogy megmondtam, mert nem mondtam meg... csak éreztem. És ami történt megtörtént, és nem bánta meg, és örülök hogy jól érezte magát.... de... hosszútávon? Elfelejti, az tuti, csak idő kérdése... csak nem szeretem, amikor csalódik... igen, megint a kis reménythozó csillagról beszélek:)...
Egy zene...
